Semmelweis Ignác születésének 190. évfordulója alkalmából Székely Tamás miniszter szakmai elismeréseket adományozott. A Medical Tribune szerkesztői ezúton is gratulálnak a díjazottaknak.

Bizonyos – különösen a 20. század elején divatos – elméletek szerint a muvészet, sőt az egész kultúra sem egyéb betegségnél. Thomas Mann Varázshegyében nem véletlenül – és nem is pusztán magánéleti tapasztalásai következtében – ábrázolja Európa szellemi világát és annak küzdelmeit szanatóriumi környezetben. Regénye főszereplője, Hans Castorp pedig csupán „puha gócának”, vagyis képzelt vagy valós betegségének köszönhetően válhat e kultúra játékainak részesévé. Ám ha az emberiséget és civilizációját nem is tekinthetjük mindenestül a világ testén burjánzó rosszindulatú daganatnak, a betegséget mindenképp kényszeru útitársunknak, sorsunk, jellemünk örök alakítójának kell tartanunk.   A betegség kétségkívül megváltoztat bennünket; egyeseket önzőbbé és gonoszabbá, másokat viszont éppen megértőbbé, emberibbé formál. A muvészekre a szenvedés általában inkább pozitívan hat (ha az emberre nem is mindig): elmélyíti gondolkodásukat, csiszolja ábrázolókészségüket. A költők, írók, zeneszerzők, a muvészek általában köztudottan érzékenyebben válaszolnak az őket ért hatásokra, mint az átlagember – talán részben ebben is rejlik alkotótehetségük titka. A legnagyobb alkotók életük egyik vagy másik szakaszában szinte mind szembenéztek valamilyen súlyos kórral, és muvészetükkel is választ próbáltak adni szenvedéseikre.   Akadnak, akiknél ez a válasz áttételes, másoknál közvetlenebb. Egyik legnagyobb költőnk, Babits Mihály költészetében mind közvetetten, mind pedig közvetlenül időről időre megjelent a betegség. Ifjan inkább a betegesség, a morbiditásra való hajlam, élete delén több krónikus, de kezelhető betegség, élete korai végén pedig a halálosnak bizonyuló kór, a rák formálta a halállal mindvégig szoros kapcsolatban álló költészetét.   A költővel 1941. augusztus 4-én, a budai Siesta szanatórium II. emeletének 54-es szobájában végzett a gégerák. Betegségével ekkor már hosszú évek óta küszködött: 1938 februárjában Rudolf Nissen professzor gégemetszést hajtott végre rajta, majd több sorozatban sugárkezelést kapott. Betegsége végső stádiumában, 1940 novemberében Schmidt Lajos gasztrosztómiával, gyomorsipollyal próbálta életben tartani. Az első mutét után Babits gyakorlatilag megnémult, csak – a Belia György által 1980-ban kiadott – úgynevezett beszélgetőfüzetek segítségével volt képes írásban kommunikálni környezetével. (Mint arra Kiss László orvostörténész rámutat: különös módon a két nagy társ, Kosztolányi és Tóth Árpád szintén némaságra ítéltetett élete utolsó szakaszában). Mind a beszélgetőfüzetek, mind pedig az 1937 és 1941 közt született Babits-versek a kórral vívott kilátástalan küzdelem költészet- és világszemlélet-formáló erejéről tanúskodnak. Márai Sándor így búcsúztatta őt: „Babits betegségének története a szellemtörténet egyik legnagyobb példája marad.”   Babits egész életében betegségekkel – vese-, ízületi és szívbántalmakkal – küszködött. Korán hozzászokhatott tehát a szenvedéshez. Amikor 1935 januárjában először fordult gégepanaszaival orvoshoz, betegségét – eozinofília és légzési nehézségek alapján – még asztmának minősítették. Szeptemberben gégetükrözést végeztek nála, de ez a vizsgálat is negatívnak bizonyult. Mivel azonban az ismételt esztergomi nyaralások hatására sem múltak el panaszai, 1937-ben megismételték a gégetükrözést: a diagnózis ekkor már egyértelmu volt. Kezelőorvosa és a vele konzultáló Korányi Sándor professzor egyaránt mutétet javasolt. A mutétre az ekkor már törökországi emigrációban élő, német Rudolf Nissen professzort szemelték ki. Az ő közremuködése azonban – zsidó lévén – mindenféle bürokratikusnak feltüntetett akadályba ütközött, így a beavatkozás csak meglehetősen sokára, majd egy év múltán történhetett meg. Noha Nissen a daganatot eltávolította, kanült ültetett be, és röntgenbesugárzást is alkalmazott utókezelésként, az operáció nem segített már Babitson, legföljebb szenvedéseit hosszabbította meg. Ám kínjai cethal-mélyéről a költő még jó néhány csodálatos alkotással ajándékozta meg a magyar irodalmat.   Babits betegségeinek orvosi történetét már sokan (Szállási Árpád, Kenéz János, Bíró Imre, Gyenes György, Vértes László, Kiss László stb.) megírták, avval azonban kevésbé foglalkozott a szakirodalom, hogyan hatott költészetére a betegség. Ha sorra vesszük Babits 1937 tavaszától haláláig írott muveit, láthatjuk: gyakorlatilag minden munkáján ott a kór lenyomata.   Ebben az időszakban – a korábbiakkal összevetve – kevés költemény született. Ez érthető is, hiszen a költő folyamatos rettegés és testi kínok közepette tengette életét. Beszélgetőfüzeteiben többször utal halálfélelmeire, gyötrő fájdalmaira. „Leginkább egyedül lennék, és aludnékimages/”, „Legyetek itt körülöttem, de ne szóljatok hozzám” – írja egy helyütt. Mivel azonban Babits a magyar irodalomban és a Nyugat szerkesztőségében egyaránt vezető szerepet játszott, kénytelen volt továbbra is irodalmi ügyekkel foglalkozni. Sorra fogadta látogatóit szanatóriumi szobájában, közben pedig Oidipus Kolónoszban fordítását javítgatta.   A betegség igen hamar közvetlenül is megjelenik költészetében. Az utolsó kötet, az Újabb versek nagy, egzisztenciális búcsúversei után (Ősz és tavasz közt, Búcsú a nyárilaktól, Az elbocsátott vad stb.), már első mutétjére várva, 1937 késő tavaszán írta Balázsolás címu költeményét, amelyben a rettentő megpróbáltatástól való rettegését fogalmazta meg egy gyermekkori emléke kapcsán – kórtani szempontból is pontos szavakkal.  „Mert orv betegség öldös íme engemet és fojtogatja torkomat, gégém szukül, levegőm egyre fogy, tüdőm zihál, s mint aki hegyre hág, mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel, kifúlva, akként élek én örökös lihegésben. S már az orvosok kése fenyeget, rossz nyakam fölvágniimages/”    A Sarkutazás (1937. május) a beteg ember magányának, reménytelenségének hu tükre: „Óh boldog, boldog és háromszor boldog a sarkutas! Ő reméli még, hogy visszatér: de én soha!”    Az Indulás az öregkorba (1937 május) ugyanennek a versnek kidolgozottabb változata; immár a fogyó idő képeivel indul és a reménytelenségével zárul.  „Boldog, kit jég közt, sarki éjben kétség s remény esélye vár. Az én utamnak egy esélye és biztos vége a halál.”   A haldokló rettentő magányát ábrázolja Tizenhárom párvers is: „már énfölöttem elvonul a nap / Úgy nézem, mint a távozó hadat”. A halálversek sorát csak néha szakítja meg a gyermekkor emlékének, a reménynek vagy a hitnek egy-egy melegen simogató napsugara (Karácsonyi ének, Zsendül már a tavasz).   1937 őszén a versek sora hosszú időre gyakorlatilag megszakad. Az utolsó ismert költemény közvetlenül a halál előtt, 1941 márciusában született (Egy verses levélre). A Remenyik Sándornak címzett sorok teljes kilátástalanságról tanúskodnak.   „Ha látnál, hogy fetrengek itt, már csak testben élve, már csak egy nyaláb testi fájdalom, erőtlen, gondolattalan.”   Babits utolsó nagy muve, a Jónás könyve szintén ebben az időben, 1937–1938 fordulóján született. Illyés Gyulától tudjuk, hogy „ezt a csodálatos erkölcsi tisztaságú verses elbeszélést Babits a Siesta szanatóriumi betegágyán írta”. A vers ironikus szemlélete, néhol egyenest szkurrilis rímelése, gondos szerkesztése, ám elsősorban az adott történelmi pillanatban (is) életbevágóan időszeru üzenete bizonyítja, hogy a költő minden magányossága és szenvedése ellenére is képes volt megőrizni integritását, ítélőképességét, sőt humorérzékét is, és ami a legfontosabb: hitét az emberi élet értékében.   Jónás kilátástalan, tragikomikus harcot vív sorsával: nemcsak feladatait, életcélját, hanem önnön jelentőségét is teljesen félreismeri. Csupán a – a kórt és a testi kínokat megtestesítő – cethal gyomrába vettetve, a „szörny-lét belsejében” ébred rá egész világa és értékrendszere ingatagságára. A kényszerpróféta végül belátja: léte és küzdelme „sub specie aeternitatis” értelmetlen és jelentéktelen, ellenkezése, hősködése semmit nem ér, az egyetlen érvényes valóság a reménytelen küzdelemre hívó erkölcsi-biológiai parancs. A történet végén a halállal küszködő, élete és muvészete értelmét kétségbeesetten kutató költő szólal meg, hite és reménye végső erejével az egy esztendővel később született Jónás imájában. Kínokon túlról, megaláztatásokon túlról, halálon túlról üzeni nekünk: ő sosem adta, és sosem adja föl, hiszen „megharcolta a harcot, s elhullt a végzet alatt”.   „ki mint Jónás, rest szolgája hajdan bujkálva, később, mint Jónás a Halban leszálltam a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy még vakabb s örök cethal szájában végképp eltünök, a régi hangot, s szavaim hibátlan hadsorban állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik, és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljek, s meg ne haljakimages/”